Az április havi olvasásom a könyvklub keretein belül a Virágot Algernonnak című regény volt. Első fordításban 1968-ban jelent meg Magyarországon, és azóta az általam olvasott már a 9. kiadás. A könyv története arról szól, hogy főhősünk, Charlie Gordon, egy csökkent értelmi képességű fiatalember, akinek az életét ismerhetjük meg. Sajátos, belső indíttatásból tanulni szeretett volna, hogy tudjon írni és olvasni, mert úgy vélte, hogy ez az, ami miatt az emberek majd szeretni fogják őt. Így eljárt egy intézménybe, ahol a visszamaradt felnőttek osztályába járt Alice Kinnianhez, aki révén lehetőséget kapott arra, hogy egy műtéti eljárás keretein belül "megokosítsák". A műtét olyannyira jól sikerült, hogy rövid időn belül a 60-as IQ-ról 100-as, majd 120-as és végül 180 körülire ugrott az intelligenciahányadosa Charlie-nak. Végigkísérhetjük a megpróbáltatásait ezen az úton, a megváltozott emberi kapcsolatain át afelé, hogy elkezd emlékezni, majd tökéletesen visszaemlékszik a gyermekkorára, az ott elszenvedett traumákra, hogyan bántották, csúfolták az iskolában, ahogy anyja, aki kétségbeesetten szerette volna, hogy olyan legyen a fia, mint bárki más, hogyan terrorizálja otthon, és a kis Charlie milyen könnyen lefagy stresszes helyzetekben, majd földbe gyökerezett lábbal összepiszkítja magát, mellyel méginkább kivívja anyja haragját és testi fenyítést kap. A könyv felépítése a könnyű olvasást teszi lehetővé, ugyanis naplószerű bejegyzéseket látunk Charlie mindennapjairól. Az első néhány bejegyzést nehéz olvasni, mivel a helyesírásban is próbálta szemléltetni a szerző, hogy nehézségekkel küzd a főszereplő, majd ahogy az okosítás megtörtént, a helyesírás kiváló lett, a szókincs hihetetlenül kibővült és választékos lett. Majd a könyv végére, mikor sajnos elmúlt a kezelés hatása, ez a rossz helyesírás és nehézkes kifejezésmód visszatért.
A könyv olvasása során változtak a Charlie-val kapcsolatos érzéseim. Először egy bugyuta, esendő, magára hagyott áldozatot láttam benne, aki ugyan igyekszik, a környezete gúnyt űz belőle, bántják, és ő védtelen ezen támadások ellen. Az olvasónak kedve támadna egy nagy buborékba csomagolni őt, hogy megvédje a külső hatásoktól. Ugyanakkor ekkor Charlie boldog, gondtalan, úgy érzi, hogy vannak barátai, akik szeretik, van munkája, amit jól tud végezni, van hol laknia, és ennél többre nem vágyik, csak szeretne okosabb lenni, írni és olvasni, hogy mások is szeressék őt. Ezért a szeretetért ő bármit megtenne. Aztán a műtétet követő időszakban gondterheltté válik, az emberek iránti feltétel nélküli szeretetét elveszti, cinikussá válik, és magányos lesz, aki a saját sebeit nyalogatja és próbálja feldolgozni mindazt a sok rosszat és fájdalmat, amit neki egész addigi élete során okoztak. Rájön, hogy egy barátja sincs igazából, teljesen egyedül van, de támaszt lel az olvasásban, tanulásban, és szinte hihetetlen, hogy mennyi információt képes magába szippantani rekord gyorsasággal. Majd a harmadik szakasz, mikor a hanyatlás hírét megneszeli, rájön, hogy a kutatásnak sajnos ez a kimenetele, és az okosítás nem volt végleges. Gyors a visszabutulás, amilyen gyorsan az okosodás is megtörtént. Végül visszaszerzi barátait a pékségben, ahol a műtét előtt is dolgozott, a barátai visszatalálnak hozzá, akik a műtétet követően elüldözték őt onnan, mert féltek tőle. Azonban Charlie már nem tudott sokáig ebben a közegben maradni, nem akarta, hogy sajnálják, nem kért alamizsnát, így a korábban gyűlölt és megvetett, Warren Intézetbe vonult, ahonnan egy utolsó levélben még elköszön Alice-től, és azon kutatóktól, akik a műtétet elvégezték rajta, illetve, akiknek az előmeneteli jelentéseket kellett írnia rendszeresen.
Algernonról még nem ejtettem szót. Ő egy kísérleti egér volt, akin ugyanezt a kezelést alkalmazták, mint Charlie-n. Ő is megokosodott, és a memóriatesztek közül a számára épített különféle labirintusokat rendkívül gyorsan képes volt megoldani, mellyel Charlie csodálatát is kivívta. Azonban sajnos az ő esetében, mivel korábban végezték el nála a műtétet, a hanyatlás is előbb bekövetkezett, így rajta láthatták már a kimenetelt, mely Charlie-ra is várt. Ettől a történet végkifejletét szinte előre elárulta a szerző, mindenesetre végig bíztam benne, hogy más vég vár Charlie-ra. Nagyon nemes gesztus volt tőle, hogy Algernont a halála után nem a többi kísérleti állat sorsára hagyta, hanem hazavitte és a hátsó kertben eltemette, ahová rendszeresen vitt virágot Algernon sírjára, és a könyv legvégén, a második utóiratban is ezt kéri Alice-től és a kutatóktól, hogy ha arra járnak, ne feledkezzenek meg Algernonról. Ez egy nagyon szép gesztus volt, és egyben egy jel is, hogy talán mégsem felejti el a kis barátját, aki egy ideig lakótársa is volt, és aki a műtéti eljárás úttörőjeként szerepelt Charlie mellett a kísérleti anyagokban.
Összességében a könyv elgondolkodtató, szépen szerkesztett és összetett volt, egy páratlan történetet olvashattam, és nagyon örülök neki, hogy ezt választottam a megadott listából. Nem egy könnyed nyári olvasmány, megüli az ember lelkét, de szép, kerek sztori, így 5 csillagot adok rá. ⭐⭐⭐⭐⭐
